Rehabilitációm története

Drága Főorvosasszony!

Kérem, hogy olvassa el a levelemet, és segítsen nekem a problémám megoldásában! Tény az, hogy egy szakavatott gyógytornász kellene, mert ilyenhez nem volt szerencsém. Egyre nehezebben megy a járás. De ne kíméljen, ha ezt lehetetlennek látja, nyugodtan mondja meg. Én csak azt nem tudom elfogadni, hogy 5 éve orvoshoz mentem a panaszommal, és rövid időn belül agyvérzést kaptam, amiből azóta sem sikerült kilábalnom. A férjemnek, aki mindenben segítségemre van, nagyon elege lehet, hiszen nem erre vágyott, amikor a boldogító igent kimondta. Én úgy tekintek a főorvos asszonyra, mint drága édesanyámra, aki mindig csak jót akart nekem. Kérem, segítsen abban, hogy újra egészségesen élhessek. Egy rehabilitációs programban is szívesen részt vennék, ha Ön is jónak látja ezt az ötletet. Hallottam, hogy sikerült valakinek meggyógyulnia ebből a betegségből. Nem tudom, hogy mit is kell gyakorolnom, hogy azokat a kiesett agysejtjeimet hogyan kényszerítsem munkára. Az egyensúlyomat hogyan tudnám visszanyerni? Mert akárhogy is próbálom, nem megy. A lányom is egyre türelmetlenebb, szeretné, ha újra a régi anyukája lennék, nem ilyen botladozó szerencsétlen, akit csak sajnálni lehet. Öt éve, hogy megtörtént a baj. Igazán türelmes voltam eddig, de elhatároztam, hogy véget vetek e lusta életnek, de az a bökkenő, hogy nem tudom, hogyan. Ebben kérem segítségét, és esküszöm, hogy mindent megteszek azért, hogy sikerüljön a tervem. Kérem, hogy segítsen ebben!

Egy örökké hálás volt betege: Benczurné Szécsényi Éva.



BEVEZETŐ A REGÉNYHEZ      

2006. június tizenharmadikán kezdődött az életem új szakasza, mert átadtam a felülvizsgálaton ezt a levelet Kakuk Ilona Főorvos Asszonynak, aki az első kórházi kezelésem orvosa volt. A rendelésen, mint szokás szerint rengetegen várakoztunk rá, így nem csoda, hogy a kiállt izgalmak hatására felment a vérnyomásom. A nagyobb baj az volt, hogy a ketyegőm ritmusában sem tetszett valami a doktornőnek. Azonnal beleegyezett a felülvizsgálatba, sőt azt ki is egészítette egyéb fontosnak gondolt vizsgálattal. Megegyeztünk, hogy hétfőn reggel jelentkezünk a kórházban, ahol Tibi, mint beteghordozó fog debütálni. A tolókocsit is magunkkal visszük, aminek segítségével könnyebben fogunk tudni közlekedni a vizsgálatokra. Tervünk az, hogy a kb. egy hetes felülvizsgálatot lezavarjuk egy nap alatt. Ha minden igaz, ezt tartani is tudjuk, bár minden lehetséges ebben a kórház-ínséges időben. Úgy érzem, hogy a főorvos asszonyt nagyon meghatottam levelemmel, és erős elhatározással lépett a megvalósítás útjára. Megfenyegetett, hogy kemény rehabilitáció elébe nézek, ha ezt választom. Hát persze, hogy vállalom, sőt egyenesen madarat lehetne fogatni velem, hogy végre foglalkoznak a problémámmal. Örökké hálás leszek, ha talpra tudnak állítani.

Hát ennyi minden történt ezen a napon, és még nem is vizsgált meg senki. Hétfőn, a vizsgálat után folytatni fogom az élményeim elmesélését. Remélem, hogy az izgalmak nem fognak csitulni a folytatás alatt, és utólag nevetve fogom olvasni a történteket.

    Ma már tizennegyedike van, és ma sem történt semmi, ami a gyógyulásomat illeti. Persze, ami az egészséges életmódot illeti, hatalmas lépést tettem, hiszen letettem a cigarettát végleg. Ez a nap az eljegyzésünk napja volt még 1971. június tizenharmadikán. Nem mintha olyan sokat szívtam volna, ez most különösen aktuálissá vált, mivel Magyarországhoz hasonlóan mi is csődbe mentünk, és semmi kilátásunk sincs a jövőre nézve, kénytelenek leszünk eszeveszett spórolásba kezdeni. Mivel a súlyom is igazán felfelé tendál, így a kaján is meg fogunk takarítani, amit csak lehet. Ancsa igencsak jó példával jár előttünk, hiszen ő Norbi nélkül is képes volt lefogyni. Csak az a baj, hogy az egésznapi rágózástól szörnyű hányingerem van, de legalább lekötöm magam.  

   Szegény Tibi, már így is kezd csont és bőrre lefogyni, és megint egy eszelős ötlettel állok elő. De tényleg, az nem megy, hogy egész nap nem mozgok, aztán meg csodálkozom, hogy hízom. Ez is kényszerít, hogy tegyek már valamit az egészségemért. Már csak hétfőig kell türelmesnek lennem, hogy elkezdjük a nagy „átalakítást” minden szempontból. Látod, mennyi sületlenséget voltam képes összehordani, pedig még mindig semmi sem történt. Belegondolni is szörnyű, hogy mi mindent leszek képes összehordani, ha valami történni is fog. Még jelentkezem, hétfőn okvetlenül írok, hogy mi történt a nagy vizsgálódáson.

Júniu20.

   Eljött a nagy nap, mikor bementünk a kórházba, megpróbáltatásaink színhelyére.

   Igaz, én egy cseppet sem aludtam, mert én már csak ilyen izgulós maradok. A baj, hogy mindenkit sikerült felpiszkálnom, mire Tibi sem sokat pihent ezen az éjjelen. Mert azt is meg kellett szervezni, hogy a pisimet hogyan fogjuk eljuttatni a rendeltetési helyére. Arról nem is beszélve, hogy ingatag egyensúlyom is nehézkessé teszi ezt a műveletet. Hajnalban ébresztőt csörgött a vekker, és nagy körültekintéssel fel is öltöztünk, és máris a Meriva hűtött ülésében találtuk magunkat. Szerencsére a csúcsforgalmat sikerült megúsznunk, így időben jelentkeztünk be a Főorvos Asszonyhoz. Ő már szinte várt ránk, és egyből odaadta Tibinek az előre megírt beutalókat. Ezek szerint a vérvétellel kell kezdenünk. Itt a legnagyobb sajnálatunkra a gondosan megtervezett, és kivitelezett „pisi” leadást el kellett halasztanunk, mert szükségtelenné vált. A drága véremet négy kémcsőbe eresztették le. És máris mehettünk a következő állomásra, ahol az EEG vizsgálatot fogják elvégezni.

    A fejemre millió csipeszt illesztettek, ami inkább egy sündisznóra emlékeztettek, mint gondosan elkészített frizurámra, amit percekkel előbb még magaménak tudhattam. Egy asztalra kellett feküdnöm, ahol mindent letérképeztek a csipeszek segítségével. Persze, azt mondanom sem kell, hogy ilyenkor mindenféle hülyeség képes az ember eszébe jutni, és ráadásul ott van Tibi, akivel egyszerre jár az agyunk. Csoda-e, hogy rojtosra harapdáltam az ajkaimat? Ezután, mint pihentetés gyanánt, jóízűen megreggeliztünk a büféből.

   Közben rácsodálkoztunk, micsoda építkezést folytatnak ebben a kórházban.  A CT vizsgálat színhelye is inkább hasonlított egy építkezés felvonulási területéhez, mint egy orvosi rendelőhöz. Itt olyan berendezés várt rám, amelyik, mint egy sci-fiben is szerepelhetett volna. Az agyam feltérképezése volt a feladata. Egy hang nélkül történt a vizsgálat, pedig én már vártam a kis kopácsolásokat, de az MR éppen nem működött.

   Az utolsó vizsgálat a Doppler féle műszeres nyaki-verő ér tüzetes átnézése volt. Már-már azt hittem, hogy vége van, de még kutya-futtában egy fül átnézés is következett, ami cseppet sem tett jót az amúgy is megviselt hajamnak. Egy maréknyi zselét nyomott rá a doki, jót derült az, aki éppen arra járt.

   Nyolcra mentünk, és tizenegyre már végeztünk is. A végén megkerestük ismét a Főorvos Asszonyt, és megbeszéltük, hogy a leleteket postán fogja megküldeni. Tehát ezek ismeretében fogunk a továbbiakról határozni.

  Most már csak a leletekre várunk, reméljük, hogy hamar meg fognak érkezni.

  De, hogy igazán értelmessé tegyük a mai napot, egy merészet gondoltunk, a papát meglátogatjuk ott, ahol én is születtem, a BM központi katonai kórházban. Az ötletet tett követte, és a tolókocsimmal bevonultunk a kórházba. Nagyon meglepődött, és mérhetetlenül örült, mikor meglátott bennünket. Holnap már mehet is a Tibi érte.

   Hát ennyi minden történt ezen a napon. De még mindig nem mondhatjuk, hogy vége, hiszen folytatása következik.

   Ma már október harmadika van, ebből is látszik, hogy az utolsó jelentkezésem óta eltelt egy egész nyár. A kórházi zárójelentés is készen áll arra, hogy alaposan kielemezze valaki. Így hát telefonon felvettük a kapcsolatot Dr. Boros Erzsébet főorvos asszonnyal, aki nagyon szimpatikusnak tűnt a hangja alapján. Ő javasolta a harmadikai találkozást a rehabilitációs osztályon, ahová elég nehezen találtunk el. A csuda se gondolta volna, hogy ennyi melléképülete van annak a „sárga ház”-nak. Aránylag hamar odaértünk a találkozóra. Doki néni is nagyon kellemes behatást gyakorolt ránk. Természetesen otthon hagytuk az eddigi leleteimet, hiába mondtam a Tibinek, hogy vigyük magunkkal. De hát nálunk semmi sem megy egyszerűen, ezt meg kell szokni. Remek dolog ez a számítógép, aminek az adattárában meg is találtunk minden fontos adatot. Végre pontosan megtudtam, hogy mikor is történt ez a tragikus esemény: 2002 márciusában. Szóval még nincs öt éve, mint hittem azelőtt. Elég felületesen vizsgált csak meg, de annál részletesebben kérdezett ki. Mivel sikerült elkámpicsorodnom, egyből felírt egy nagyon enyhe nyugtatót, amiről már azt hittem, hogy végleg elhagyhatom. Nem szeretném, ha valamilyen függőség alakulna ki nálam, de bízzunk a doki néni szakértelmében, és abban, hogy a legenyhébb dili-bogyóról van szó. Az agy-túrkászt sem fogom megúszni, mert ő is kiszúrta, hogy érzelmileg nem állok valami stabil lábakon, sőt, ha belegondolunk semmilyen lábakon nem állok, csak szeretnék. Miközben mentünk be a dokihoz, láttunk egy speciálisan jól felszerelt tornatermet, amilyenről csak álmodoztam eddig. Ezt magyaráztam a Tibinek, hogy kellene egy ilyen torna alkalmatosság, és lám itt van, ami nem elérhetetlen többé a számomra. S most jöjjön a feketeleves, ambulánsan nem kezelnek, így, amikor hely lesz, be kell feküdnöm, de nagyon humánusak, mert nem csak hétvégenként engednek haza, hanem szerdánként is. Most még nem lehet menni, hanem akkor, ha előjegyzésbe vétel után berendelnek. A súlyom nem nagyon tetszett neki, s őszintén nekem sem. Most tehát belefogok abba az intenzív fogyókúrába, ami remélem sikerülni fog. Egy ilyen program cirka három hetes, és nem ígér azonnali, teljes javulást, de én nagyon bízom benne, és rendkívül fontosnak tartom, hogy az orvos-beteg kapcsolat hogyan fog alakulni. Most tehát újra a várakozás lesz az osztályrészem, no meg a fogyás, ami nem is olyan könnyű dolog. Azt se felejtsük el, hogy közben sikerült letennem a cigit, ami szintén hízással jár együtt. A mozgás az egyensúlyom miatt sem sikerül, erre mondják, hogy igazi patt-helyzet, amit ember legyen a talpán, aki megold.

   Megállapodtunk abban, hogy december 20-án ünnepélyesen bevonulok a kórház rehabilitációs részlegére. Igaz, hogy a karácsony már a nyakunkon van, de ilyen apróságokkal ki törődik, hogy a házassági évfordulónk is közeleg a névnapommal együtt. Most idézzük meg azokat a gondolatokat, amelyeket azon frissiben vetettem papírra!

   Az idő vészesen közeledett, mikor be kellett vonulnom a rehabra. Reggel időben érkeztünk meg a rettegett helyszínre. A nővérke azonnal lelkünkre kötötte, hogy náluk nincs hálapénz. Szerény anyagi lehetőségeink úgy sem tennék lehetővé a bőséges hálálkodást, így buzgón bólogattunk, hogy „micsoda emberek vannak, hogy nem átallanak hálapénzt adni”, de magunkban erősen megfogadtuk, hogy azoknak, akik megérdemlik, biztosan fogunk adni egy keveset.

Szerencsére a vizitdíjat még nem vezették be.

   Miután lepakolt engem a Tibi, és úgy otthagyott, mint szent Pál az oláhokat, lassan felfogtam, hogy EGYEDÜL MARADTAM! A társalgóban közben megmérték vérnyomásomat. 140/ 80 nem is rossz, ugye? Bemutattak a mozgásterapeutámnak is. Ő a Robi, aki egyből kezelésbe vett, hogy felmérje az állapotomat. Mit mondjak? Kétségbeejtő, ahogy remegtem a járástól. Szerintem rögtönzött konzíliumot tartottak rólam, és közös beleegyezéssel átadott Győzőnek, aki lélektanilag is jobban rá tud hangolódni az emberre.

   Mivel az ebédidő vészesen közeledett, kitoltak a helyemre, és jóízűen megettem a kajámat. Délután részt vettem a közös csoportos mozgás terápián, amit Alexandra vezetett. Ő Amerikából jött haza, és ott tanulta ki a pszichológusi szakmáját. Mikorra véget ért, már meg is jöttek a látogatóim. Nem tagadom, hogy hangos sírással adtam tudtukra, hogy úgy néz ki, hogy az új helyemet képtelen leszek megszokni. Szerencsére szárnya alá vett a szobatársam, Margit néni, akivel jókat beszélgettünk éjfél után is, a nővérkék nem kis bosszúságára.

   Monoton hangjára hamar álomba szenderültem, nem úgy a szomszédok, akik álmatlanul voltak kénytelenek az éjszakát tölteni.  



S most jöjjön a várt beszámoló, amit azon melegében vetettem papírra.

  Először is bemutatom, a rehabilitáció helyszínét, ahol az egész történet zajlik.

  Az épületre az van kiírva, hogy éjszakai szállás, hát nem sokban különbözik a nevétől. Az egész egy kivénhedt istálló volt, mielőtt az egészségügy használatba vette. A belseje inkább hasonlít egy állandóan toldozgatott-foldozgatott intézményhez, mint egy korszerű rehabilitációt szolgáló épület-együtteshez. A szerencsétlen betegek folyton útban vannak a tolókocsijukkal. A beteghordók is inkább erőművészként szerepelhetnének egy cirkuszban, mint itt, amikor átrámolják a betegeket egyik helyről a másikra. Nem csoda, hogy egy-egy ilyen manőver végén úgy éreztük magunkat, mint aki a ringlispilből frissen szállt ki. S hogy miért is kell ez a felhajtás? Mert elméretezték jó magyar szokás szerint ezt is, mint mindent. Egy cirka kétméteres szélességű ebédlőben kell elférnünk nekünk, betegeknek az összes tolószékkel együtt, a járó-keretről nem is beszélve. Az ebédlő asztaloknak is kell a hely. Nem csoda, hogy aki utoljára érkezik, reménytelen átrámolásnak néz elébe, mert irgalmatlanul át fogják pakolni egy más helyre. Hiába rendezkedett be, itt semmi sem biztos.   

   Kötelezővé tették, hogy az ebédlőben kell napközben tartózkodni, de arról az apróságról megfeledkeztek, hogy többen vagyunk, mint amennyien elférnénk kényelmesen. A beteg látogatás sem zökkenőmentes. A szobákban az ágyakon kívül csak az éjjeli szekrényke díszeleg hozzászerelve egy kihúzhatós asztalka, amin szükség esetén ehetünk is. De ezt nem ajánlom senkinek sem, mert igencsak nehézkes a kinyitása anélkül, hogy a többi fontosnak vélt dolgainkat le ne söpörjük. A szoba sem kecsegtet semmi jóval. A benne lévő wc igencsak jó szolgálatot tenne, ha a célnak megfelelne. A kerettel sehogy sem sikerült beszorulás nélkül bejutnom, pedig sokszor megpróbáltam, Isten látja lelkemet. Többször is kértem segítséget, hogy szorult helyzetemből húzzanak ki. Hiába kapaszkodtam bele a gázcsőbe, miután odasült majdnem a kezem. Végül az ápolók jöttek a segítségemre, és mindkettőnkön segítettek egy rántással, rajtam és a kereten. A wc-re egy kapaszkodó segítségével tudnánk ráülni, ha a frász nem törne ki közben. A Tibi is kipróbálta rajta az ülést, de ő sem járt nagyobb sikerrel. Hosszúra nőtt karjai sem voltak elegek, hogy a távolságot legyőzzék, az ablakba tett wc papír és én köztem. A lehúzóként funkcionáló madzag sem európai szabvány. A villanykapcsoló fordított bekötése egyenesen vicces, a kapcsolásához egy baltát kéne rendszeresíteni, mert olyan nehezen lehet ki-bekapcsolni, hogy ahhoz egy erőművész kellene.

   Hát ilyen körülmények között próbálnak életet csiholni beteg oldalainkba. Külön szeretném a gyógytornázok munkáját kiemelni, hiszen ők is ilyen nehéz körülmények között kénytelenek dolgozni értünk, és velünk. Nekik is nap-mint nap át kell rendezni a tornatermet, hogy a gyakorlatokat el tudjuk végezni. Ekkor a tornaterem inkább hasonlít egy zsúfolt piactérre. Pedig nekem nyugodt körülményekre lenne leginkább szükségem. Most is azt kaptam házi feladatnak, hogy gyakoroljak relaxálni. Itthon még csak-csak sikerül, de ott, ebben a zsúfoltságban nem megy. Győző, mert ez a neve, igencsak nagy fába vágta a fejszéjét mikor elvállalta a tanításomat. Pénteken volt a harmadik foglalkozásunk, de már egyedül átmentem a szobán. Igaz, hogy közben kitört a frász de megcsináltam. Ekkor jött rá, hogy nekem fukcionálisan semmi bajom sincsen, csak úgy vagyok hülye, ahogy vagyok. Ezt a gátlást kell leoldani az agyamról! És megnyugtatott, hogy hamar túl leszek ez egészen. A lényeg, hogy a rosszat száz jóval kell kijavítanom! Ez a következő hetek programja.

   Kaják, amik voltak.

   Tojásleves, tökfőzelék, finomfőzelék, rakott kelbimbó, gyümölcsleves, paprikás krumpli virslivel, vajas molnárka.

   Ja, a nővérhívó. Hát az is megér agy misét. Korszerű európai szabvány szerint épült rehabilitációs intézményünkből alapvető eszköz hiányzik, a nővérhívó. A szomszédos épületben nagyon el voltunk kényeztetve, hiszen ha megnyomtuk, bízhattunk benne, hogy előbb-utóbb ránk találnak. Igaz, akkor meg az örömtől akadt el a szavunk, és a gondosan összeállított kéréseink fele kitörlődött a fejünkből. Szóval, itt telepatikus úton voltunk kényszerű felvenni velük a kapcsolatot, már mintha sikerült volna. Így maradtunk a jól bevált szólítgatós módszernél. Torkunkat nem kímélve névsor-olvasást rendeztünk, hátha megszán végre valaki. Így fordulhatott elő, hogy a Csaba helyett a Laci, vagy a szép szemű, szintén Laci jött a segítségünkre. A nővérkék pedig kétségbeestek, ha hozzánk, azaz az ötösbe kellett bejönniük. Szegény Margit néni, aki szentül meg volt győződve, hogy csak83 kiló, de szerintünk megvan ő száz kiló is, ha nem több. Érthető hát, hogy őt nehezen tudták mozgatni. Na, én sem vagyok valami pille-súlyú, hiszen lemázsáltam magam, mielőtt befeküdtem ebbe a csoda-intézménybe. Most még le merem írni: 87kg de el ne áruljátok a dokiknak, mert ki fognak nyuvasztani, ha megtudják. Szóval nem örültek, ha hívtuk őket. Pedig én mindent megtettem, hogy a szívükbe lopjam magam. Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy biztos jó időben kértem a gyógyítást? Hiszen most folyik a nagy kórház-átalakítás, de akárhogy is spekulálok rajta, mindig arra a megállapításra jutok, hogy ez volt az utolsó lehetőségem arra, hogy szakértő kezekbe kerüljek végre.

   Rájöttem, hogy ”a magad uram, ha szolgád nincsen” elve itt a mérvadó. Többszöri kiabálásom végén megtettem azt, amire kérni akartam a nővéreket, életem kockázatásával odavittem a vizét Margit néninek. Közben kitört a frász rendesen, de csak sikerült. Szerintem ez a legjobb rehabilitáció, mert kényszerítve vagyunk a cselekvésre. Eszméletlen, hogy az ember mire képes, ha muszáj. Így elfogadható, hogy péntekenként haza jöhetek. Az lenne a jó, ha a Győzőt be tudnám csomagolni, és magammal hozhatnám ide, Békásra, ahol mindig azt csinálnám, amit mondana. De szép is lenne!       

   A villanykapcsoló is külön szám. A bekapcsolás fordítva működik. A fali csatlakozó biztos, ami biztos alapon le van szigetelő-szalagozva, így a funkciójának nem nagyon felel meg. A kilincs is reménytelenül lóg a zárban. Az ajtót tokostul fogom egyszer kirántani, ha elveszteném az egyensúlyomat. A szobát egy madzagon lógó izzó próbálja  bevilágítani, mondhatnám, kevés sikerrel. Fáradtan pislog az éjszakában, reményteljesen várva a nap sugarát, ami biztosan fel fog ragyogni. Hiába pompáznak a naptárból kitépett képek a falon, két kismackó, és egy fekete-foltos kismacska. Még egy szalmából font művirág-tartó is árválkodik a falon, így téve fontossá a házirendet. Igaz, hogy a képkeret gyanánt egy bevert szög szolgál, de a lényeg, hogy a célnak így is megfelel. A szobában a megszokott rendetlenség uralkodik, de az vessen rám követ, aki egy ekkora helyen nagyobb rendet képes rakni, mint én. A szoba fala csodával egyező módon, még nem dőlt ki, pedig minden esélye megvan rá. Valamikor egyszer már megpróbálta valaki, de kevés sikerrel járt a vakolat összetapasztása. Hát így néz ki a mi szállásunk, az ötös kórterem. Az ablakokról még nem is beszéltem, pedig lenne mit. Lehetetlen jól bezárni, ami tavasszal kifejezetten kellemes, de így télvíz idején? Nem egy leányálom. De bánja a fene! Ha ez az ára annak, hogy teljesen rendbe jöjjek, hát legyen.



Esetem az ajtókilinccsel

   Az történt ugyanis, hogy a huzat becsapta az ajtót, de úgy, hogy az ujjam is ott maradt véletlenül közte és az ajtó rése között. Fájdalmamban még ordítani sem bírtam, így hát némán átkoztam az összes felmenőjével együtt azt, aki nyitva hagyta az ablakot. Ma már csak lilasága mutatja, hogy mekkora trauma is érte a kisujjamat.

  Pénteken hajnalban arra ébredtem fel, hogy nagyon kell pisilnem, de mivel ilyenekkel nem nagyon törődnek, egyszerűbb, ha pelenkát tesznek ránk. Borzasztó érzés, ha ép elmém tudatában muszáj bepisilnem, pláne úgy, hogy reggelre minden tocsog körülöttem. Mikor szóltam a nővérkének, hogy mi történt velem, azt mondta, hogy nem mindegy magának, hogy mennyire pisis? Bírja ki a váltásig! Pedig, ha rendbe rakott volna, még vissza is aludtam volna.

   Ezek miatt nem fogadtam szívembe egyiket sem. Tudom, hogy keveset keresnek, és nagyon nehéz munkát végeznek, de több érzést szeretnék a szemükben látni. Mert némelyikük inkább hasonlított egy smasszernőhöz, aki épp egy alapos büntetésnek néz elébe. Esténként felvesszük a kedvenc pózunkat, ami nem más, mint a zsákos krumpli-póz, hiszen mozdulni sem tudunk a bedeszkázás miatt. Azt meg muszáj megtenni, hogy igencsak lejtős ágyainkról le ne találjunk zúgni. Egy ágyról már volt szerencsém leesni, akkor egy csigolya-töréssel sikerült megúsznom ezt a kis malőrt.

   A pénteki búcsúzásnál Győző azt is mondta, hogy Tibinek nem szabadna annyira kényeztetnie engem. Legyen keményebb szívű velem! Tudom, hogy igaza van, de igenis a férjem uramtól elvárhatom ezt a nagyfokú szívből jövő kényeztetést.

   Hétvégi eltávozás

   Ma volt a nagy nap, mikor megünnepeltük a Nándi 31 éves szülinapját. Tibi vállalta a főzés nehéz feladatát, ami az egész család elismerését váltotta ki. Mivel többen is fogyózunk, a megmaradt fél tortát is az ünnepelt vitte haza. Gergőék szokás szerint késve érkeztek. Az étvágyuk sem volt a legjobb, de végre láthattam őket. Mivel a papa már tűkön ült, sietett haza az Andreához, így viszonylag hamar ért véget a buli. Még egy nap van hátra a kimenőmből, és folytathatom az edzésemet a Győzővel. A gyávaságom nem akar megszűnni, de addig fogom nyüstölni magamat, míg bátrabb nem leszek.



Miket kaptam kajákra?

Sült csirkecomb, sárgarépa kockákkal.

Töltött hús vegyes körettel.

Fekete, magos kenyér egy szelet hiper vékonyka sajttal, vagy felvágottal.

Reggelire sem adnak szívesen kávét, csak azt az undok teát.

   Persze azért vagyok nő, hogy kicselezzem őket. Vetetek a Tibivel egy liter tejet, csakis zsírszegényt, és abból kortyolgatok jóízűen.

   Gyümölcsöt is akkor kapok, ha hoz valaki látogatáskor.



  Úgy látszik, hogy a gátlásaimat sikerült feloldanom, így nyugodtan elintézem a dolgaimat mielőtt a tornázásra sor kerülne.

  Még nem írtam a fiúkról, akik sokat tesznek annak érdekében, hogy komfortosabban érezzük magunkat. Név szerint: Csaba, Józsi, és a mindig mosolygós Laci. Segítségükkel könnyebb volt elviselni sorsunkat, hiszen az első szóra ugrottak mindig. Nekem nagyon furcsa volt az is, hogy mindhárman akár a fiaim is lehettek volna, de hozzánk voltak beosztva, így szívfájdalom nélkül tettek tisztába, ha éppen azt kellett tenniük. Mindig hálás szívvel fogok rájuk emlékezni, ha egyszer ennek az egésznek vége lesz.

   A főorvos asszonyról még nem is beszéltem. Boros Erzsébetnek hívják, akiről látszik, hogy munkája megszállottja, és szívvel-lélekkel azon dolgozik, hogy visszaadja az életnek azokat a szerencsétlen embereket, akik a sors kegyetlen szeszélyéből ide jutottak. Soha sem megy át a termen anélkül, hogy meg ne kérdezné, hogy vagyok, és van-e valami kívánságom? Már várom a stroke osztály főorvos asszonyának a látogatását, de attól nagyon tartok, hogy irgalmatlanul le fog szúrni, amiért így meghíztam.   



  Az utolsó kimenőmet töltöm, hiszen a jövő hét szerdáján ha tetszik, ha nem, kivágnak a rehabilitációról. A záró-jelentést is akkor adják oda, amiből konkrétan megtudhatjuk, hogy mi is volt az indok a kidobásomra. Mindenestre a gyógytornászom szerint én voltam a legígéretesebb tanítványa. Furcsa, hogy most, a végső eredmény előtt dobnak ki. Képzeld el, hogy a járásomról egy videofelvételt is készített Győző, amit át is vett a Tibi. Rossz nézni, hogy görcsölök, ha a járásra kerül a sor. Most már „csak gyakorolnom” kell, ami korántsem olyan egyszerű dolog, mint az ember gondolná. Mielőtt rátérnék az új szobatársam bemutatására, még áradoznék egy kicsit arról, hogy mennyire akarták, hogy félelem nélkül induljak el. Dupla szőnyegen tanítottak esni, hogy az eséstől ne féljek annyira. Képzelheted, mikor elvágódtam anélkül, hogy a tornaterem össze nem dőlt. Egy lepedőből csavart kantárral próbált vezetni /kevés sikerrel/.

Egy óriás labdán kellett egyensúlyoznom. Tényleg sokféle módon lehet a bordásfalon gyakorolni az egyensúlyozást. A felemás korlátról, mint járás-javítóról még nem is beszéltem. Telerakták egyforma lécekkel, amiket át kellett lépegetnem. De mindez hiábavaló, ha nem vagy teljesen relaxált állapotban. Meg kellett tanulnom lazítani. Mindezt lágy zenehallgatás közben tettük, miközben a tenger morajlását élveztük. Egy deszkán ringattak addig, míg teljesen el nem lazultam. A deszkát két félkör alakú betéttel tették labilissá, csak hogy engem törjön ki a frász.

 Mindezekben próbált a pszichológus is segíteni, aki a csoportos mozgás-terápiát is tartotta. Remek tesztjei voltak, amiket játszi könnyedséggel oldottam meg, addig, amíg el nem fáradtam.

   És most jöjjön az új szobatársam bemutatása! A Géber néni helyét kapta meg. Friss sztrókosként érkezett a sztroke osztályról. Na, erre a betegre mondják, hogy borzasztó, hogy senkire nincs tekintettel. Alig vártam már a pénteket, hogy végre kialudjam magam, hiszen szerda óta semmit sem sikerült pihennem. Ezért is voltam olyan pipa, mikor Alexandra, a pszichológus megjelent a tesztjeivel.   

   Zsófi néni, egyébként teljesen normálisnak tűnt, attól a cseppet sem elhanyagolható apróságtól, hogy beszédét nem lehet érteni. Állítólag én is ilyen állapotban voltam a sztrók után, de legalább csöndben tudtam maradni. Gondolom, hogy idegesíti ez a dolog, ezért kínjában rájött, hogy célszerű ordítania, mert akkor biztosan bejön egy nővérke. Az ember azt hinné, hogy három nap után annyira kifáradt, hogy végre elalszik, de nem. Mint akit felhúztak, nem akarta a száját befogni. Már megsajnáltam a nővéreket, mikor ötpercenként jöttek be, hogy csitítsák az öregasszonyt. Csütörtökön este a főorvos asszony volt ügyeletben, aki látta, hogy reménytelen az eset, így rögtön intézkedett, hogy egy másik helyre vigyék őt. Hétfőn, mikor visszamegyek, remélem, hogy normálisabb szobatársat fogok kapni.



Hétvégi „pihenő”

Most, mikor e sorokat írom, még nem hevertem ki ezeket a megpróbáltatásokat. Úgy, hogy a gyakorlást kénytelen leszek lerövidíteni, ami ellen Tibi élénken tiltakozik. 

   A szoba-kerékpár után annyira kidöglöttem, hogy szokásommal ellentétben azonnal elaludtam, és hatig mélyen aludtam. Lehet, hogy a Zsófi nénit is sikerült kialudnom magamból. A kilóim nem nagyon akarnak elhagyni, hiszen 85 kilós vagyok. Igaz, azt mondták, hogy nem jó a látványos fogyás, mert hamar visszajönnek a kilók. Ebben a csöndes diétában ideális, ha hetenként egy kilótól szabadulok meg. 

    Hát ennyi minden történt velem e röpke hét alatt, de még közel sincs vége.



Miután visszatértem az utolsó kimenőmről, végre megkaptam álmaim szobatársát. Ő a Katika, aki az eszményi társat jelentette számomra. Milyen kár, hogy csak a végére találkoztunk. Őt a szélütés 51 évesen érte, és nagyon peches volt, hiszen lecsúszott a székről, miközben maga alá gyűrődött a lába. Azonnal vitték röntgenezni, de a lába szerencsére nem tört el! Így kényszerpihenőt kell tartania, amíg a lába jobban nem lesz.

Miután ez volt az utolsó előtti napom, azt látnod kellett volna, hogy megváltoztak a nővérkék velem. Még a vacsorát is behozták a szobába. Megszűntem Benczur néni lenni, helyette Évike lett a megszólításom. Megfogadtam, hogy a srácok kapnak 1-1 ezrest, sajnos a szintén fogyókúrázó Laci nem volt benn, de megyek még hozzájuk, és a tartozásomat lerovom.

A Győző sem akarta elfogadni a neki szánt honoráriumot, de a Tibi enyhe rábeszélésére ezt meggondolta. Apukám is szelíden próbálta meggyőzni arról, hogy néha napján látogasson meg engem, szerencsére ebbe belement. Úgyhogy, ha minden igaz, végre lesz egy igazi konduktorom! A költségeket a papa fogja állni.

Persze egy rögtönzött bemutató után átvette a Tibi a laptopjára a video-felvételeket, és gondosan kioktatva a Győző által már mehettünk is haza.   

Azt el is felejtettem mesélni, hogy egy lépcső-járási tesztet is el kellett végeznem a Győző szigorú felügyelete mellett. Örömmel konstatálta, hogy jól tudok kepeszteni a lépcsőfokokon. Úgy, hogy nemsokára meglátogathatom a szponzoromat, aki a harmadik emeleten lakik. Gondolom, nagyon fog örülni nekem. S hogy ki is ő? Természetesen az én lovag atyám.

   Egyébként tegnap jelentkezett a varázsló emberem, a Győző, és megvigasztalt, hogy a jövő hét keddjén tiszteletét teszi nálam. Rettentően kíváncsi vagyok arra, hogy milyen ötleteket fog adni a gyakorláshoz.

   Nos, ennyi minden történt velem ez alatt a félév alatt. Remélem, téged is olyan jól szórakoztatott, mint engem. Az idő múlásával biztos, hogy események eszembe fognak jutni, akkor ezt is el fogom mesélni!

                                                                         Benczurné Szécsényi Éva

                                                                                                   Harmadik kötetes író

Vissza