Zárójelentés
Ezt a könyvet egy nagyobb kihagyás után kezdtem el írni. Hogy mi történt?
Csak egy kis apróság –szélütést kaptam. Ennek történetét próbálom most felidézni, hiszen már lassan feledésbe merül, hiszen már négy éve történt ez velem. Szóval úgy történt, hogy reggel arra ébredtem, hogy pokolian fáj a karom, meg sem bírom mozdítani. Nagy elhatározással elmentem hát a dokihoz, hogy segítsen rajtam. Ekkor már túl voltam a Margit Kórházon is és úgy gondoltam, hogy mi ez nekem? Akkor csapott volna belém a mennykő. A doki azonnal beutalt a fizikoterápiára, ahol ultrahangos besugárzást javasolt. Igaz, a terapeuta igen csak elcsodálkozott, hogy magas vérnyomásra ez nem szokásos eljárás. Jut eszembe, a doki előtte egy injekciót adott, ami utólag szerintem nem tett jót. Az első besugárzáson is szerencsésen túl voltam. Otthon buzgón figyeltem magam, hogy ártott-e a sugárzás? Két nap után újra megjelentem a második kezelésen. De előtte bementem a dokihoz, hogy megmutassam magam, aki egy újabb szurit nyomott belém. Ekkor még nem tűnt fel hogy alig tudtam a kezelés helyére elvánszorogni. A terapeuta szólt. Hogy menjek át a rendelésre, hiszen épp rendelt a doki, de én nem akartam zavarogni. Ha ekkor szóltam volna, talán megúsztam volna. Hisz ez az, amit nem lehet tudni…
Szóval egy újabb adag ultrahang után kétségbe esve éreztem, hogy nem bírok járni. Kénytelen voltam Tibinek telefonálni, hogy ugyan már segítsen hazajutnom valahogy. A délutáni program így nem volt kétséges. Bejelentkeztünk a körzeti orvosunkhoz, nézzen már meg engem, hiszen nem bírok járni. Mire ő szabályosan kétségbe esett és azonnal beutalt egy kórházba annak is a stroke osztályára. Azonnal indultunk az újabb megpróbáltatásaink színhelyére. Hogy ott mi történt? Legközelebb elmesélem…
Megérkeztünk a kórházhoz .amit sárgaházként neveznek a pestiek. Tibi betalicskázott, hiszen már nem bírtam lábra állni. Ott azonnal a ct-re vittek hiszen nem tudtam járni. Ott ismerkedtem meg új kezelő orvosommal, akit Kakukk Ilonának hívnak, és a stroke osztály főorvosasszonya. Azonnal betoltak egy zümmögő masinába, ahol csodálatos felvételeket készítettek agyam eddig eltitkolt feléről. Amit azonnal észrevett, hogy nem mai eredetű az agyvérzésem, hiszen kb. egy szilva nagyságú kiürült agyszövet jelezte a károkat. Azonnal felvettek az osztályra. Tibi összeírta a listát, hogy mi szükségeltetik a kórházi tartózkodásomhoz. Azonnal hazarohant Békásra a szükséges holmikért. Amíg visszaért alaposan kikérdezett a főorvos asszony és máris ott találtam magam az új helyemen. Hogy mi történt ezek után? Csak hallomásból tudom, hiszen nem igen tudtam akkor már magamról. Másnap csak onnan ismert meg, hogy a helyemen feküdtem, hiszen nem volt emberi ábrázatom egy deka sem. Most tudom csak értékelni az addigi teljes életemet, hisz innentől megszűntem önálló emberként létezni. Sajnos ez még ma is tart, hiszen az egyensúlyom nem akar visszatérni. Pedig úgy érzem, hogyha az visszatérne, fejem se fájna többé. Ekkor bizonyította Tibi, hogy komolyan gondolta a házassági fogadalmát, hiszen nem dobott el, mint egy használt zsebkendőt s komolyan gondolta, ekkor bizonyította és azóta is bizonyítja a ”jóban- rosszban” elvét. Hát ez történt röviden az első napon.
Nem hittem volna, hogy túlélem, de miután reggel magamhoz tértem elkezdődött unalmasnak nem mondható új életem. Szóval reggel, mikor felébredtem, ismerkedni kezdtem elsősorban magammal, hiszen én tudtam, hogy én vagyok, de nem ismertem magamra sehogy sem. Lassan megértettem a kórházi menetrendet, és hűséges társam is rövidesen beköltözött hozzám. Hogy mi történt ezek után? Apró szösszenetek formájában fogom elmesélni.
Első szösszenet, amelyben kiderül, hogy ki az úr a házban? /Mármint a kórházban. /
Nevezzük őket az egyszerűség kedvéért Lukréciának és Szerénkének a sülve-főve együtt járkáló főnővért és csatlósát, akik ha megjelentek, még a vér is meghűlt ereimben. Egyszerűen nem tudok náluk alkalmatlanabb nőket elképzelni a helyükre, akik porig aláztak. Mint például azon a napon, mikor megpróbáltam egyedül az ágyamra ülni, de sajnos mint annyi más sem nem sikerült. Na ahogy ott feküdtem összeesve az ágyam előtt, ahogy beszéltek velem, mint egy utolsó ronggyal, megértettem, hogy ki is az úr a házban. Mire nagy nehezen felszedtek kénytelenek voltak szólni a főorvos asszonynak, hogy valami baj történt. Ott fekve éreztem, mennyire is kiszolgáltatott az ember, ha másokra van bízva. Végre emberi hangot hallottam, aki azonnal átküldött a János Kórházba, hogy megröntgenezzenek. Na az is egy sztori volt, ahogy mentővel átszállítottak engem. Reggel nyolcra jött értem a mentő, hogy átszállítson a röntgenre. Nagy zökkenésekkel, közben enyhe nyelvátharapással megérkeztünk a kisegítő kórházba, ahol nagyon készségesen fogadtak, és elkészítették a felvételeket enyhén berepedt csigolyámról /ami a nővérkék szerint csak egy piti dolog /. A visszaút egy kissé hosszabbra sikeredett. A történet elmesélése is hosszabb időt fog igénybe venni, amiért előre is elnézést kérek. Szóval a röntgenezés után naivan azt hittük, hogy máris indulhatunk is vissza, de mint kiderült ez hiú ábránd volt részünkről. Szegény Tibi, kínjában már egy lehetséges mentő eltérítésen gondolkozott. Az orvos azonnali betegszállítást rendelt, ami meg is történt csekély négy óra múlva. Na, ez hiányzott az amúgy is feltupírozott idegeimnek. Étlen-szomjan feküdtem a hordágyon, néha sikerült elszundítanom. Közben Tibi megpróbált egy mentőt rábeszélni, hogy ugyan már vigyen vissza, de a szigorú gépezetbe nem lehet csak úgy belepiszkálni. Közben mikor jött volna rám a pisilhetnék? Naná, hogy akkor és ott. Nagy nehezen szerzett egy ágytálat, amivel boldogan bevonultunk egy aránylag elszeparált helyre, a liftbe. Nagy nehezen visszavergődtünk, szerencsére a leletért Tibinek kellett visszamennie. A lelet kimutatta, hogy a csigolyám berepedt, amire nagyon kell vigyáznom, nehogy megsérüljön a gerincvelőm, mert akkor a járásomnak annyi. Másnap egy csinos gipszfűzőt méreteztek rám, ami hamar elkészült. Bárcsak jó lenne még mindig! Hiszen ez idő alatt sikerült tíz kilót felszednem. /Természetesen a négy év időszakára gondolok /. Úgy látszik, jól működnek az emlékező sejtjeim, hiszen nem tudják elfelejteni mamut súlyomat. Igaz, az étvágyammal semmi hiba sem történt. Sajnos erre nem terjedt ki a stroke.
A napok elég unalmasan teltek az állandó kezelések közepette.
Visszagondolva a kórházra a kedves, rendes dolgozókra, nem tudom megállni egy- két eset bemutatását. Például a mindig jókedvű Tivadar, akit már messziről felismertünk és a jó kedve vitathatatlanul átragadt ránk, betegekre is. Emlékszem, milyen jókat rodeózott velünk az előírt rendelésekre talicskázva.
Jut eszembe a jó kedvről, hogy Tibi ajánlotta, legyek mosolygósabb, mert szerinte ennek jobban örülne a főorvos asszony, mint állandóan a fancsali képemet látni. Utólag csak helyeselni tudom az ötletét, hiszen néhány nap múlva felcsillant a hazamenetel reménysugara. S lőn a nap, melyen hazaengedtek. Igaz még egy MR vizsgálat hátra volt, de megesküdtünk, hogy bejövünk még egyszer, így haza jöhettünk.
Igaz, a járásom még nem volt a megtestesült tökéletesség, de mégis csak otthon lehettem.
Egy napon felkeresett újdonsült inkvizítorom, Zita, aki válogatott kínzásokkal igyekezett az egyhangú napokat mozgékonnyá tenni. Naponta előírt feladatokat kellett elvégeznem, ami nem nagy eredményt produkált. No, de türelem rózsát terem hittel és reménnyel bízom a sikerben. Visszatérvén az MR vizsgálatra körülbelül öt órát vártunk, mire sorra kerültünk. Mikor szólítottak, annyira el voltam gémberedve, hogy szabályosan be kellett tuszkolni a masinába. Másnap Tibi ment a leletért, amit a főorvos asszony alaposan kiértékelt, igaz, közben a párom majdnem rosszul lett az agyfényképeim láttán. A részletes megbeszélés után már nem volt más dolgom, csak a gyógyulás sok pihenéssel fűszerezve. A főorvos asszony javaslatára a nyugdíjam intézése is elkezdődött a ma már boldog nyugdíjasként figyelhetem a “tisztelt ház” munkáját. A nyugdíj nem magas, de ennek is örülni kell, hiszen harmincöt évi szolgálat után mit várjon az ember? Csak kb. ezer csemete okításán fáradoztam a nevelésükön kívül.
Teltek-múltak a hetek, mikor egy napon azt vettem észre, hogy a kelleténél idegesebb vagyok. Sajnos ennek meg is lett az eredménye, mert a vérnyomásom sajnos felszaladt az egekbe. Miután kihívtuk az ügyeletet Tibi jobbnak látta, hogy a sárga házba irányítson a mentővel ahová, mint garanciás reklamáció érkeztem meg. Újra ott voltam, hát álmaim színhelyén a kedves ismerősök láttamra igencsak meglepődtek. Szinte újra kezdték a vizsgálatokat, de semmi új eredményre sem jutottak. Így a terápia folytatását javasolva megint csak haza küldtek. Hát ennyi történt ez idő alatt. Megint csak a dolgos hétköznapok következtek mikor az egyik volt kórustársunk, aki mint közben kiderült, orvossá avanzsált elő, megkereste apámat, és felajánlotta segítségét, amit nem tudok eléggé meghálálni neki. Azt még nem mondtam, hogy ő a keleti gyógymódok iránt is érdeklődő dermatológus, akupunktúrás kezelést ajánlott. Hetente kétszer látogattunk el a rendelésére, ami sajnos nekem nem vált be. Istenem, ha visszagondolok erre, nehezen bírom ki nevetés nélkül. Ahogy ott feküdtem, összeszurkálva, mint egy kellően jól táplált sündisznó, amibe tévedésből visszafelé szúrták a tűket. amiket pedig gondosan megszámláltuk, nehogy rossz helyre kerüljenek!
Hát ennyi jutott eszembe e négy év történéseiről, korántsem a teljesség igényével. Lehet, hogy még folytatni fogom, ha a sors is úgy akarja, de annak már a Beteljesült kívánság lesz a címe.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani családomnak, hogy nagyon sokat segítettek nekem a betegségem elfogadásában, Tibinek a házi munkában kibontakozott tehetségét, szorgalmát, Ancsának, hogy szerencsésen túljutott kamaszkori túlkapásain és szinte észrevétlenül átlépte nagykorúságát s mindenkinek aki segítségemre volt, és van e szerencsétlen helyzetemben.
Nándinak a finom kajákat, Gergönek, hogy a gondoskodó bátyus szerepét jelesen teljesítette, Andinak és Krisztinek Ancsa pályaválasztásában való tevékeny részt vételével. S nem utolsó sorban lelkes segítőmnek, édesapámnak ,aki állandó noszogatásával próbált lelkes fittness guruvá képezni, /Igaz ezt némi megvesztegetéssel igyekezett hatékonnyá tenni, gondolok itt a heti rendszerességgel házhoz hozott képviselő fánkokra. Ami inkább a súlyproblémáimra próbált segítséget adni, nem a mozgásomra./
Egyenlőre ennyi az, ami kikívánkozott belőlem s, hogy lesz-e folytatás ?
